Október 5.-én lettem 41 éves. Ilyen alkalmakkor, hajlamos vagyok számot vetni az előző évvel és feltenni magamnak néhány kérdést:
– Mindent megtettem a céljaim eléréséért?
– Közelebb jutottam ahhoz, amit megálmodtam?
– Milyen akadályokat kellett ehhez legyőzni és mit tanultam belőle?
– Jövőre, hogyan folytatom, min kell változtatnom?
– Eléggé motivált vagyok-e még?
– stb.

Mindent vagy többet?

Azt hiszem, őszintén kijelenthetem, hogy nagyon sokat tettem a célom eléréséért. Sikerült úgy életmódot váltanom, hogy a kezdeti nehézségek ellenére egy fenntartható állapotot értem el. Nem sanyargatom magam, nem vagyok végletes, nem alkalmazok kúrákat. Hosszútávra rendezkedtem be, mert felfogtam, hogy a célom eléréséhez idő kell és ha kapkodok, vagy siettetem azt, akkor pont a motiváltságom sérülhet. Nem várok csodát egyik napról a másikra, apró lépésekben teszem meg az utam, de minden lépését élvezem, mert látom az eredményét.

Azt már nem tudom ennyire őszintén kijelenteni, hogy tényleg _mindent_ megtettem, mert mindig lehetne többet. Több kardióval biztosan alacsonyabb lehetne a testzsír százalékom, keményebb diétával biztosan szárazabb lehetnék, több edzéssel nagyobb lehetne az izomtömegem, stb. A kérdés számomra mindig az, hogy mit kellett volna ezért beáldozni és mennyit nyertem volna vele? Ha mindezt megteszem vajon fenntartható lett volna-e hosszú távon, vagy pillanatnyi fellángolások lettek volna?

3 gyermekes családapaként számomra a legfontosabb, hogy amit csinálok az összeegyeztethető legyen a családi életemmel és hosszútávon fenntartható. Ennek fényében nem bánom, ha mondjuk egy-egy futás helyett vacsorát főzök a gyermekeimnek vagy bekuckózok Anyucival a kanapéra és megnézünk egy jó filmet összebújva.

A kemény munka megtérül!

A családom és barátaim pozitív visszajelzései hatalmas erőt adnak nekem, még akkor is, ha én magam nem látom minden nap az éles változást. A tükör, a fotók, a mérleg, a centiméterek is alátámasztják, hogy jó úton vagyok.

A minap történt, hogy pólót és alsónadrágot vásároltam magamnak és már nem az XL-es méret passzolt, jó volt az L-es is! Furán hangzik egy pasi szájából, de nem is gondoltam volna, hogy ez nekem ekkora örömet fog okozni. Eddig unalmas és kompromisszumokkal teli folyamat volt a vásárlás, de most elkezdtem élvezni. Valahogy jobban áll minden! 🙂

Lemondás vagy alkalmazkodás?

Még ma is nehéz megállnom, hogy ne toljak be egy hatalmas fokhagymás, tejfölös, sajtos lángost, brutális mennyiségű palacsintát, esetleg egy jófajta pizzát, vagy mondjuk egy púpos tányér, ragadós körömpörköltet, ropogós, házi, fehér kenyérrel… jajj… és bevallom, hogy egy héten legalább egyszer tartok is csalós napot, amikor nem mértéktelenül persze, de engedek a csábításnak.

Ilyenkor kiélvezem az evést, feltöltődök endorfinnal és ettől új lendületet kapok. Részben ettől is válik ez az egész fenntarthatóvá, mert amikor már nagyon kell akkor igenis engedek és megjutalmazom a testem / lelkem a kemény munkáért. A legnagyobb lecke, amit megtanultam:

Soha nem kell lemondanom semmiről, csak ki kell érdemelnem azt!

Folyt. köv.

Amin talán a következő évre nézve változtatnék az a gyakoribb kardió. Úgy gondolom, hogy a teremben nagyon jó munkát végzünk. Természetesen lehetne hosszabb vagy gyakoribb a súlyzós edzés, de egyelőre ennyi fér bele a munka és család mellett. Az interval futásaimra viszont több időt kell szánnom, szeretném végre újra látni a kockákat a hasamon!

A kitartó munka folytatása mellett ez most a rövid-közép távú célom: kockás has, amin ruhát lehet mosni! ehhez pedig kardió és diéta kell.

Motiváció

Azt hiszem a motiváltságom teljesen rendben van. Örömmel nézem az előtte-utána fotókat, már most is nagyon jól érzem magam a bőrömben, de rengeteg lehetőséget látok még a fejlődésre.

Egy kis statisztika: